Minden gyakorló harcművész függetlenül a stílusoktól előbb utóbb ráébred arra, hogy kevés az idő megtanulni mindazt, ami a látókörébe kerül.
De vajon hová szúrjuk képzeletbeli körzőnk hegyét azon halmazok között, melyek sokszor egymással is érintkeznek? Mit gyakoroljon és ezáltal milyen utat jelöljön ki az ember?
Komoly kérdések ezek.
A küzdelem, a technika, a képességek fejlesztése-szinten tartása, , a kata, a bunkai, a légzések, a lágy és kemény mozgások, a szerhasználat,  a technikák energetizálása, a meditáció, a spiritualitás, a filozófia, stb… stb… stb…
Mind-mind egész embert kíván és mind egy életre ad feladatot annak, aki el kíván merülni a harcművészet feneketlen óceánjában. Az idő azonban véges.
Vajon létezhet olyan harcos, aki a képességeit nem tartja karban? Vajon a harcra/hadra foghatóság fontos ismérve egy harcosnak? Ez hogyan változik az életkor előre haladtával? Milyen képességeket hogyan kell karban tartani? Mit milyen sorrendben érdemes és kell tanulni? Vajon mekkora kört tudunk átlátni?

Shihan Yukió Nishida írta egyik személyes levelében a következőket nekem:

„Én a budóról úgy gondolkodom, mint egy olyan valamiről, amit egy életen át tanulunk. Akkor hát mi lehet az oka, hogy valaki, aki hosszú éveken át gyakorol, egyszer csak abbahagyja. Nem az, hogy elérte fizikai határait, és már nincs amit megtanulhatna belőle? Ez nem más, mint a sport és a verseny karate határa. Ahogy idősödik az ember, a gyakorlás mennyisége lecsökken. Ha egy bizonyos kor fölött nem végez valaki olyan gyakorlatokat, amelyek nem a testi erőtől függenek, idős korára a testi erő fogytával a karatébani képességei is szertefoszlanak. Márpedig a karate gyakorlatai eredendően éppen ennek az erőnek a pótlását segítették elő.
Ezen felül, a budó bár a harc technikáitól indul el, egyet jelent annak a filozófiának elsajátításával is, amely a szívet megnyugtatja, a test egészségét pedig megőrzi. Ezt az állapotot nevezzük pinan-nak.”

A következőkre is felhívta figyelmem:

 „Egy kínai mondás szerint „Ha fiatalon tanulsz, erőd teljében cselekedni tudsz majd. Ha erőd teljében tanulsz, idős korodra nem roskadsz majd össze. Ha pedig idős korodban tanulsz, ha elmúlsz is, dicsőségben marad fenn neved.”. Amit megtanulsz fiatal éveidben, hasznodra válik majd férfikorodban, és bizony mindenben hasznodra válik. Aki férfikorában tanul, öregségére sem veszti el életerejét. Aki pedig őszes hajjal is tanul még, annak belátása megnövekszik, a társadalomnak pedig nagy szolgálatot tesz, így ha meghal sem felejtik el nevét. Ezt jelenti a mondás. Amit most tanulsz meg, az lesz az, amit a jövőben tanítasz majd.
Az a fontos, hogy mit és mennyit tanulsz most.
Az idő pedig véges….”                                                       Shihan Yukió Nishida 7.dan



Ha tehát belátjuk, hogy az időnk véges és azt is, hogy az életkor sajátos ívet ad edzéseink tartalmának és minőségének, sokkal közelebb kerülünk a helyes pont kiválasztásához ahová körzőnk hegyét leszúrhatjuk.
A felelősség tehát óriási, mert ha nem tudatosan gyakorlunk, és feleslegesen teszünk meg lépéseket rossz irányban, akkor az elpazarolt időt nem lehet pótolni. Olyan ez mintha rossz irányba úszna valaki a nyílt óceán felé és elpazarolná az energiáit, majd amikor tudatosodik benne, hogy az irány rossz már nincs ereje a visszaútra…
Ráadásul rengeteg dolgot „kell pluszban” megtanulni csak azért, hogy az magát a tanulási folyamatot erősítse. Például a pontkesztyűn történő gyakorlást is meg kell tanulni, csak azért, hogy magát az ütést a lehető legjobban tudja megtanulni az ember. De a zsák, a makiwara, a pajzs stb..is ilyen szerek illetve szerszámok. De ez még mindig nem elég. Ahhoz, hogy az ütést pontkesztyűn, zsákon, pajzson tudja gyakorolni az ember a talajon történő alapmozgást szintén el kell sajátítani, különben lehetetlen ütéseket, rúgásokat, védéseket végrehajtani e nélkül, hiszen az a technika része is lehet. Ez mind idő, idő és idő.
A helyes technika megtanulása épp ezért hosszú és fáradságos munka. A technika nevének, formájának ismerete nem ugyan az, mint amikor a testünk valóban tudja azt a technikát. Amikor az izmaink, inaink, izületeink belűről értik azt és csupán egy gondolatra maguktól rendeződnek a helyes technika mögé. Ez más állapot, mint amikor az agyunkkal akarjuk a technikát beállítani. Ez a tudás és az ismeret közötti különbség.
Aztán a kor előre haladtával és az erő fogytával már csak a helyes technikával és a test tudatos használatával lehet fenntartani a megfelelő szintet. Ez az amit shihan Nishida oly szépen megfogalmaz:
 „Ha egy bizonyos kor fölött nem végez valaki olyan gyakorlatokat, amelyek nem a tesi erőtől függenek, idős korára a testi erő fogytával a karatébani képességei is szertefoszlanak. Márpedig a karate gyakorlatai eredendően éppen ennek az erőnek a pótlását segítették elő.”

Tehát a körző hegye a „technikai halmazban” bizonyosan benne kell legyen. De vajon ennek a „halmaznak ” van e közös metszete másik halmazzal? Itt kezd bonyolódni a kérdés.
Minden harcművészetet gyakorlón - különösen a stílusalapítókon - jól látszik, hogy saját képükre formálják a stílust, illetve alapítóként „stílussá” alakítják a saját körzővel rajzolt körüket. Így tett Oyama mester is. A kyokushin stílus alapítója a valós küzdelmet preferálta épp ezért ez is fontos halmaznak tűnik.
Nishida mester így ír erről levelében:
„Ha ehhez hasonlóan tanulmányozod a karate történelmét, ki fog derülni számodra is, hogy a Kyokushinnak nevezett karate nem teljes. Azt gondolom, Oyama Sósai félúton meghalt. Minekünk jutott ilyenformán az a szerep, hogy kiegészítsük a hiányzó részeket.”

Milyen pontos és szemléletes ez a szóösszetétel: „…a kyokushinnak nevezett karate…” Valójában nem stílust kell tehát gyakorolni, hanem mozgást, erre hívta fel itt a figyelmet a mester.
Tehát rajtunk múlik, hogy milyen irányt szabunk edzéseinknek és ez által az egész karaténknak és az is, hogy hogyan egészítjük ki Oyama mester tanítását. Az ami ma elég egy edzésen, vagy egy bizonyos övfokozat eléréséhez, néhány év múlva már kevés lesz. Hiszen fejlődik az ember és remélhetőleg egy magasabb szinten végrehajtott technika más tartalmú és minőségű gondolatokat, érzéseket generál belül. Ez a fejlődés kulcsa. Vagyis a folyamatos gyakorlás és folyamatos belső párbeszéden alapuló értelmezés.
A testünk mozgatása mellett ezzel egy időben, éppen a befelé figyelés okán kérdések merülnek fel az élettel és önmagunkkal kapcsolatban is, amely visszahatva a gondolkodási módunkat életszemléletünket, életvezetésünket változtatja meg, vagy éppen azt hozza létre.
A felébresztett elme tudásvágyát és a spiritualitás utáni sóvárgását nagy felelősség kielégíteni. A körző mindenképp nagyot kell, hogy harapjon ebből a halmazból. Vajon egy ateista ember meddig juthat egy spirituális harci művészetben? Azt hiszem nem juthat messzire saját magától…

Érdemes azonban tudni, hogy a körzőnk nyílásszöge változtatható, vagyis nem érdemes a legnagyobbra nyitva kirajzolni a kört. Talán jobb, ha edzéseink, tanulmányaink közben egyre nagyobb köröket rajzolunk. Csak erős alapra lehet házat építeni.

Van azonban valami, amit sokan elfelejtenek és a kor haladtával elgyengülve, elhízva próbálnak életvezetést oktatni. Ez a valami nem más, mint a kondicionálás, amely szintén fontos „halmaza” köreinknek. A kérdés egyszerű. Vajon oktathat életvezetést, szemléletet a harci művészetekről az, aki saját maga életvezetését sem tudja megoldani? A válasz egyszerű. Nem!
A gondolat, a szó és a tett egysége itt elkerülhetetlen. Hiszen a technika gyakorlásából eredő gondolatoknak, felismeréseknek kell hatnia az életünkre, életvezetésünkre.
Ha az nem tud hatni, annak az lehet a magyarázata, hogy nem gyakorol az illető, vagy nem jó irányba halad, vagyis a körzője hegye nem jó helyre van leszúrva.

A kyokushin stílus alapítója a valós küzdelmet preferálta, épp ezért ez is fontos halmaznak tűnik. A harci művészetek gyakorlóinak tűzbe kell tartania a lelküket, mert a harcos attitűd elveszhet, ha eltávolodunk magától a harctól. A technika a kondicionálás és minden terület egy pontban sűrűsödik össze, egy gyújtópontban, és ez pedig maga a harc.
Tehát a körzőnk hegyének leszúrásakor nagy figyelemmel kell lenni abban a tekintetben is, hogy az magától a harctól nem eshet messze. Különben önmagáért való lesz a technika és minden amit gyakorlunk.

Minden mester annyit taníthat amennyi benne meg is valósult… tartja a mondás. Életükkel kell utat mutassanak. Van is egy könyv melynek ez a címe: „A lét lámpásai.” Jó könyv.

 Egy másik jó könyvben Czakó Gábor író a következőket idézi és írja esszéjében:

„A Tanítók könyve, írta Bárány Ignác. Alcíme: Kalauz a nevelés és tanítás vezetésére. Első kiadása: 1866. „10. A tanítóképző intézet nevelési rendszere arra irányul, hogy a tanítónövendékek, egykor leendő tanítók, hajlamaikon uralkodni, s gyarlóságaikat fékezni tudják; hogy vallásosság- és erényben, engedelmesség- és önmegtagadásban, szorgalom- és munkásságban, rend- és tisztaságszeretetben példányképül tündököljenek; hogy életök- és működésök, egyeneslelkűségök, ildomosságuk, nemes önérzetök, udvariasságuk, finom és megnyerő társalgási modoruk és egész maguktartása által maguknak éppen úgy, mint az egész tanítói testületnek tekintélyt és közbecsülést szerezni tudjanak.”
Példányképül tündökölni. Létezhet-e magasztosabb hivatás?”

Tehát nincs elpazarolni való időnk.

A körző hegyének a helyének kijelölése talán a legfontosabb és legnehezebb feladat egy harcművész számára.

Mindenki választhat, és szabadon dönthet milyen hangsúlyokat hová helyez és ezáltal mit gyakorol.

Vajon ha egy technika gyakorlása tudatosságot és odafigyelést igényel, a teljes harcművészetünk útjának kijelölésére milyen tudatosságot és figyelmet szenteljünk?

Kívánom minden harcművészetet gyakorlónak, hogy ha gondja is van ezzel, tévedése ne legyen!

Forrás: http://www.kyokarate.hu/hir--A_KORZO_HEGYE_-_AGOCS_TIBOR_IRASA--1449.html