OSU!
Azon gondolkodtam mostanában sokat, hogy túl a "jó pap is holtig tanul" szállóigén, mi is az, ami hajtja az embert a tudás után.
Ha saját pályámat végiggondolom, nem kaptam készen a legtöbb dolgot. Nekem nem volt állandó mesterem, akihez kérdéseimmel fordulhattam volna. Akkoriban nem volt még kommunikációs forradalom, a mobil telefónia csak 20 éve indult, a net pedig csak jóval később követte azt. Akkoriban legfeljebb levélváltásra volt lehetőség, de ezt a formáját soha nem használtam ki kérdéseim feltevésére. Így maradt a saját kútfőből történő építkezés, igyekeztem gondolkodni, és magam kitalálni a "helyes" válaszokat. Mert hogy az akkori pillanatnyi ismereteim szerint meggyőződéssel állítom, a helyes válaszokat adtam mind a magam, mind a tanítványaim kérdéseire.
A tapasztalat, a tudás átadása véleményem szerint az egyik legfontosabb emberi igény és képesség, ami sokkal kifinomultabb és sokoldalúbb eszköztárral megáldott, mint az állatvilágban lehetséges. Ezért is tud az emberiség sokkal gyorsabban fejlődni, mint az állatvilág egyedei.
Rájöttem, hogy az én célom a tanulással, a tudás megszerzésével csupán az, hogy sok időt megspóroljak az utókornak, nekik ne kelljen már mindazt a sok és utólag látva már, felesleges útkeresését elkövetni, amit én kénytelen voltam. De ma már azt is tudom, hogy mindenkinek időre van szüksége, hogy tanuljon, hogy elsajátíthasson dolgokat és ennek a fokozatosságát be kell tartani, mert vannak dolgok, amit nem lehet sürgetni.
A múlt hétvégi edzőtovábbképzés sem véletlenül a klubvezetőknek, az oktatóknak szólt, tekintve, hogy ők már remélhetőleg állnak olyan szinten a karate tudást illetően, hogy ha 6 órában rájuk ömlesztem 40 év tapasztalatát, ha azonnal mindent nem is tudnak belőle tökéletesen beépíteni saját munkájukba, de már képesek azt viszonylag gyorsan felhasználni saját és tanítványaik építésére.
Tehát a célom nem más, mint hogy az én 40 évemmel megrövidítsem az ő idejüket és ők már innen, erről a kiindulópontról folytathassák az útkeresését. Mert mindenkinek csak egy élete van (legalább is amiről tudomása van) és az nem elég arra, hogy minden hibát elkövethessünk, amit már eledink sok sok generáción keresztül megtettek. Az iskolák feladata ezen sok ezer év tapasztalata összesűrített változatának átadása, hogy a következő generáció egy eleve magasabb platformról indulhasson.
Persze az edzőtovábbképzésünk mostani feladata csupán az alapokra, a feltétlen betartandó alapigazságokra terjedt ki, aminek folytatása már erre épülve kerül majd terítékre a következő alkalommal.
Azt szeretném megértetni az engem, a minket követőkkel, hogy semmi mást ne tegyenek, csak azt a példát kövessék, amit látnak akár például tőlem, de mindazoktól, akik plusz időben folyamatos önképzéssel foglalkoznak. Azaz, hogy nincs megállás az önfejlesztésben, nincs olyan, hogy én már mindent tudok és nekem nincs szükségem több tudásra, elég, ha a meglévőt használom és ismételgetem, hiszen a karatéban nincs is szükség másra, mint a technikák sok ismétlésére.
Ha a dolog ilyen egyszerű lenne, akkor tényleg nem lenne miről beszélni, de szerencsére nem ilyen egyszerű.
A szeretve szeretett Kyokushin karaténkat az értelem tágításával, a kevert keleti és a nyugati ismeretek együttes bevonásával olyan magasságokba emelhetjük, melyre eddig sehol nincs példa szerte e földgolyón.
De ezt már csak megfelelően intézményesített rendszerben lehetséges megvalósítani.
De addig is ki ki a maga szűkebb lehetőségein belül meg kell tegye azt, amit lehet. Ne süllyedjünk bele az önelégültségbe, keressük minden nap az új lehetőségeket, az új irányokat, amerre kitörési lehetőséget látunk.
Ma azt tapasztalom, hogy sok oktatónk meg is mozdult ezen gondolatok mentén, aminek fontosságáról már nem tegnap óta folyamatosan teszünk említést.
Van aki elindult a Brasil Jitsu irányába, van aki a Goshin Jitsut részesítette előnyben, van aki az ökölvívásban kereste a fejlődés lehetőségét a fejütés hiánya okán, van aki az MMA-ban és van aki a Kyushoban keresi a hiányzó láncszemet. Azt gondolom, hogy mindez együtt szükséges a fejlődésünkhöz. És örülök, hogy egyre többen látják be ezt és kezdenek tenni is a tudás megszerzéséért.
Igen, el kell menni a tudás forrásához, igen ez idő és pénz is olykor, na meg fáradtság, de cserébe a lelkiismeret pedig megbékélhet, mert mi megtettük, ami elvárható, azaz a folyamatos tanulást és nem akárkiktől, a legjobbaktól.
És a legjobbak itt vannak közvetlen karnyújtásnyira, honfitársaink leginkább. Használjuk ki ezt az előnyt, éljünk a lehetőséggel. Én ezt teszem, és mást nem tehetek, mint hogy példát adok ezáltal a követőknek. De meg nem erőszakolhatok senkit. Kinek kinek a belső igénye kell(ene) legyen ez a kérdéskör.
OSU!
Hanshi
Kommentáld!