Julius Caesar elárultatása szeretett társa, barátja és lehetséges utódja által mindenki számára közismert. Amikor merénylői megmártották kardjukat a diktátorban - aki feltehetően király akart lenni - megkísérelte megvédeni magát, és küzdött velük mindaddig, míg nem látta, hogy Brutus is köztük van. Utolsó keserű szavai " Te is
fiam Brutus! " tükrözik végtelen szomorúságát, amit bizonyára érezhetett, hogy olyan ember is elárulta, akit védelmezett és szeretett.

Azért írom ezeket a sorokat, mert nem lehetetlen, hogy Brutus szerű személyek fordultak meg azok között, akiket a karate technikájára és szellemére oktattam. Nem tudom, mit kellene tennem ilyen esetekben. Nem kétséges, meg kellene kérdeznem magamtól, miért szerettem, óvtam ezt az embert, s tanítottam a karate tökéletes ismeretére. Nyilvánvaló, hogy képes lennék az illetőt szétzúzni. De feltehetően nem
tennék mást, csak szomorkodnék. Haszontalan űzni egy embert, aki már elmenekült, és mi jó lenne abban, hogy tönkreteszünk egy másik emberi teremtményt. De ha az elárult szenved, az áruló ritkán jár jobban. Brutus és társai dicstelen öngyilkosságba menekültek. A hitszegők általában elveszítik barátaikat. Számtalan esetet ismerek,
ahol ugyanez történt. Az árulást gyakran a pénz utáni sóvárgás, vagy dicsszomj inspirálja. Azok az emberek, akik így gondolkodnak, gyakran csatlakoznak az árulókhoz, akit saját társaik veszejtenek el. A Japán történelem számos példát szolgáltat eme szomorú igazság bizonyítására. Oda Nobunaga XVI. századi Japán tábornokot és katonai vezetőt, a legkedvesebb híve, Akechi Mitsuhide árulta el, akit
végezetül a méghíresebb hadvezér, Toyotomi Hideyoshi tiport el, s őt pedig egy egyszerű gazdálkodó gyilkolta meg. Természetesen a karoitai Júdás öngyilkossága is nyilvánvaló példa. Ugyanakkor a kínai történelem sem mentes hasonló esetektől.
Például Chao Kao, akit az első Csin dinasztia császárának fő eunuchja volt, / i. e. III. század / jellemét tekintve kétszínű és cselszövő. Megszervezte a trónörökös meggyilkolását, ezért később kivégezték az uralkodó parancsára. Kényszeríttették, hogy maga ássa meg sírját.
Az igazság, hogy mindannyian egy közösségi formában élünk kölcsönös
pszichológiai kötelékekkel megbéklyózva. A büntetés, legyen az teljes egészében lelki szenvedés, vagy szociális környezet által kirótt, végezetül mindig utoléri azt a személyt, aki elárulta közvetlen környezetét. Az ember számára az egyik legbonyolultabb feladat a társasága ellen irányuló hitszegő gondolatainak elnyomása.
A társadalom büntetése utol éri azt, ki elárulja környezetét, és ha a büntetés lecsap a vétkesre, általában túl késő van ahhoz, hogy gyógyírt hozzon a jóvátehetetlenre. Egy személy jellemét gyakran a társaságáról ítélik meg. Ez azt jelenti, hogy nagy gondossággal kell eljárnunk közeli barátaink megválasztása során.
A múltban magányosan gyakoroltam a hegyek között. Gyakran követtem csaknem teljesen elhagyott ösvényeket. Más karate iskolák tagjai eretneknek kiáltottak ki. Majd az idő múlásával rájöttem, hogy az emberi teremtményeknek szoros kontaktusban kell élniük egymással. Rövidesen azt vettem észre, hogy a közeli emberi kapcsolatokkal erősített karate módszerem meghozta a megoldást számtalan gyötrő
tanácstalanságomra és zavartságomra.
Számos jó barátom és tanítványom tisztel, bár van és volt néhány szerencsétlen kapcsolatom is. De ahogy visszatekintek a múltba, látom legalább annyit tanultam a rossz barátoktól, mint a jóktól. A keserűség és fájdalom nehéz próbáit küldte néha rám az Ég, hogy átformáljon és megerősítsen. Mindezek gyakran több fájdalmat okoztak, mint karate ellenfeleim csapásai.
Ebben a könyvben egy fukitófiát ajánlok, amelyet személyes tapasztalataimból merítettem. Teszem mindezt azzal a reménnyel, hogy segít olvasóimnak elkerülni jó néhány kellemetlenséget, mellyel tanításom és tanulásom során találkoztam, s egyben segítséget nyújtanék olyan dolgok megértéséhez, amelyek számomra az élet értelmét jelentették.

The Kyokushin Way (bevezető) írta: Oyama Masutatsu