Az eseményt követő egy-két napon sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mi történt, de igazából tudtam eddig is és tudom most is a választ.
30 éve kyozok, de ez az első ilyen eset és remélem az utolsó is. Három évtized alatt már sok verést adtam-kaptam, bár utóbbiból azért szerintem több jutott. Vagy 8-szor volt eltörve bordám, reccsent el több lábujjam, volt megszámlálhatatlan sérülésem és az eddigi véraláfutásaimmal egy kisebb lakást biztosan ki lehetne tapétázni. Aki a kyokushin karate útját járja, az ezt maga is tudja. Aki nem, az meg el sem tudja képzelni, hogy miért csináljuk ezt magunkkal. Mondjuk ezt a kérdést néha én is felteszem magamnak, de még nem kaptam választ rá. Valaki tudja esetleg?
Eddig még minden sérülésemnek az okát megtaláltam magamban: béna voltam, fáradt voltam, féltem, aznap vért adtam és nem volt erőm, egész nap lázas voltam, mégis felvállaltam a küzdelmet, stb. Meg is kaptam azt, ami járt érte. Mármint a hibázásaimért.
Most azonban nem tudom, hogy ez az eset miért történt. Azt tény, hogy nincsenek véletlenek. Az is tény, hogy ebben az esetben én jártam rosszul. Vagy csak látszólag? Csakúgy, mint Gyugyu az Ötödik pecsétben?
De mi is történt most? Én így láttam:
A branch-tábor övvizsga-küzdelmein részt vett egy másik branc-hoz tartozó karatéka, akit valahogy úgy tudnék jellemezni, hogy nálam 5-10 cm-rel magasabb, tehát 180-185cm magas, nálam min. 5-10 kg-mal nehezebb, tehát olyan 90-95 kg-os, nálam kb.15 évvel fiatalabb, tehát 30 év körüli, atletikus testalkatú csupa izom fiatalember (a küzdelmek után talán egyedül csak ő vette le a gi-felsőjét, talán nem véletlenül). Küzdelmi stílusát (talán szubjektív módon) úgy tudnám leírni, hogy kemény, agresszív, versenyzői stílus, amit nem volt különösebben nehéz megvalósítania, hiszen testi, fizikai, képességei csúcsán, a legjobb életkorban, formában lévő aktív versenyzőhöz illően.
Több ellenfele hozzá képest könnyebb súllyal rendelkezett, sokkal fiatalabb, vagy éppen sokkal idősebb volt, amely életkorok még, vagy már nem éppen a legkedvezőbbek a fizikai erő és tűrőképesség szempontjából, valamint több alacsonyabb övfokozatú ellenfél is jutott neki. Mint sokan mások, én is kötelességemnek tartom, hogy a branch-tábor övvizsgáján segítőként részt vegyek az éppen vizsgázók küzdelmeiben küzdőpartnerként. Akkor is, ha 45 éves vagyok, akkor is, ha a fizikai kondícióm nem olyan, mint egy élete virágában lévő versenyzőé. A dojo fight, az dojo figt. Normális körülmények között az egymással küzdők sportszerű hozzáállással fel kell, hogy tudják mérni azt, hogy mennyit bír a másik, mekkora az a terhelés, amire szüksége van ahhoz, hogy maradandó sérülés nélkül egyáltalán túléljen egy kyokushin karate küzdelmet. Régi edzőm mondta még 25-30 évvel ezelőtt, hogy mindenkire akkora ruhát kell ráadni, amekkora neki jár.
Versenyen természetesen az ellenfél legyőzése a cél – a versenyszabályok által meghatározott kereteken belül!
Nos, segítőként a tízen valahányadik küzdelmemnél ez a srác került velem szembe. Előtte láttam már, hogy nagyon keményen küzd. Ok, mondtam magamban, nem kell megijedni, okosan kell küzdeni vele. Mivel magasabb és erőseb is volt, mint én, azt a taktikát választottam, hogy közel maradok hozzá, így nem tud majd akkorákat ütni, rúgni. Taktikám bevált. Végig szigorú farkasszemet néztünk egymással, sikerült a hatalmas ütéseit nem hagyni kibontakozni. Már kezdtem élvezni a küzdelmet, annak ellenére, hogy azért így sem volt túl kellemes, aztán egyszer csak…
Puff, reccs, platty, plotty, durr, csatt – a megfelelő rész aláhúzandó!
Szóval egyszer csak egy iszonyatos erejű ütést kaptam ököllel a torkomra. Csak annyit láttam, hogy kissé hátralép a csávó, aztán már be is verte a gégémet. Az ütés nem csúszott fel a kezemről, nem süllyesztettem a tartásomat előtte, szóval én nem követtem el hibát. Az ellenfelem egyszerűen torkon vágott. Olyan erővel, ami a „csövön kifért”!
Odanyúltam a torkomhoz, nem tudtam tapintani az ádámcsutkámat, beleverte a nyakamba. Még most három nap után sincs a helyén, egy jó vérömleny közepén van valahol. Hangom alig van, bár a kisfiam minden nap megjegyzi, hogy „Apa, egyre jobb a hangod!”. Az orvos még a küzdelem helyszínén megnyugtatott, hogy nem tört el sem a gégém, sem a nyelvcsontom, de lesz majd egy jó nagy vérömleny, amit majd jegeljek rendesen. Lett is. A légzési, nyelési, tüsszentési és orrfújási nehézségeket nem említem, azt képzelje el mindenki, de azt azért megemlítem, hogy a sayonara-partyn nem tudtam kihúzni egy borosüveg dugóját, mert a kézizmaim feszülését a torkomban is éreztem.
Még mielőtt azt hinné bárki, hogy sajnáltatom magam, közlöm, hogy ezen eset fizikai fájdalom tekintetében szerintem nincs bent nálam a TOP 10-ben, valamint ebből az esetből eddig sok szempontból csak profitáltam, tehát panaszra bizonyos tekintetben nincs okom. Azért ezt nem a srácnak fogom megköszönni, tévedés ne essék!
Tehát jól jártam, mert az ütés után kimondhattam olyan obszcén szófordulatokat, amelyeket a jólneveltségem okán a tisztes polgári világban nem tartok illőnek alkalmazni. Az orvostól biztatást kaptam, az énektudásomat illetően, mert a vizsgálat után megkérdeztem tőle, hogy fogok-e tudni majd énekelni? Azt mondta, hogy egy darabig nem, de aztán valószínűleg igen. Mondtam neki, hogy ez nagyon jó hír, mert eddig nem tudtam. Aztán a sayonara-partyn néhány vizsgán bukott csapattársam cserbenhagyásos elmenetele után kénytelen voltam én is szerepelni és meg is nyertük a csapatok közötti jelenet-versenyt. A feleségem szerint így férfiasabb a hangom, a fiaim pedig örülnek, hogy Joe Cocker egy házban lakik velük és már nem is iszik.
Tehát nincs okom panaszra! Akkor meg mi van? Kérdéseim. Azok azért vannak.

- Az, hogy valaki jó képességekkel és szerencsés adottságokkal rendelkezik, vajon elég ok e arra, hogy azokkal visszaéljen?
- Az, hogy valaki 15 évig shotokanozott (ahol mások a szabályok) elég mentség arra, hogy a kyokushinban miért okoz durva sérülést szabálytalan technikával?
- Ha már shotokanozott, ahol a gyorsaság és pontosság alapvetően fontos, akkor hirtelen hova tűnt az ott megszerzett tudás?
- Nevezhető-e igazi sporttársnak az, aki a saját céljai érdekében átgázol mindenkin?
- Vajon nevezhető-e igazán jó harcosnak az, aki képtelen pontosan, a szabályoknak megfelelően küzdeni?
- Vajon jó edző-e az, aki nem készíti fel a tanítványát a mentális, erkölcsi és etikai szempontok szerint is?

Pedig ezekre én már láttam példát a 30 éves kyokushin karatés pályafutásom alatt. Még a nyolcvanas években történt, hogy egy 100 kg-os, 25 év körüli sárga öves sempai a vizsgaküzdelmében szinte agyonvert egy akkor még kb. 65-70 kg-os 18 év körüli kék öves srácot (aki később szintén 100 kg-os brutális vadállat lett). Nos, az akkori edzőm odahívta a barna öveseket, akik akkor az ország versenyzői elitjébe tartoztak és valamit mondott nekik. Ami azután következett, arra valamiért még most is emlékezem: a 64-80 kg-os barna öves sporttársak nekiestek és néhány menet alatt széjjelszedték az adottságait nem megfelelően kezelő 100 kg-os 190 cm magas sempait, aki a végén sírva hagyta el a küzdőteret. Nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha a világ egy kis szelete a helyére került volna akkor.
Most meg mi történt? „Magad Uram, ha szolgád nincsen!” Az orvosi vizsgálat után egyből visszatértem a küzdőtér szélére. Leültem, néztem a küzdőket és gondolkodtam, mit tegyek. Mit lehet ilyenkor tenni. Még szédültem egy kicsit, köpni-nyelni szó szerint nem tudtam. Küzdeni lett volna még kedvem, de ilyen állapotban? Néztem a srácot, most éppen mit csinál? Persze ugyan olyan elszántan, brutálisan csépelte az aktuális partnerét. Véget ért a menet, párcsere. Hogy, hogy nem, a sráchoz nem állt oda senki. A bírók kértek egy segítőt. Én nem is gondolkodtam, már futottam is hozzá…
Új tét, új nyeremény. A küzdelem egy kis kezdeti visszafogottság után hasonlóan alakult, mint az előző, de most legalább nem vágott torkon. Igaz, azt már nem biztos, hogy túléltem volna.
Nem tagadom, átfutott az agyamban a bosszú gondolata (még szabálytalan technika árán is), mert régebben azért néha elborult az agyam hasonló esetekben és belementem mindenféle oktalan cséphadarásba. Régebben. Most, mint az utóbbi években, szerencsémre nem. Tehát ha fizikailag amortizálódtam is egy kicsit, de a jellememben fejlődtem. A küzdelem végén még én mosolyogtam köszönéskor és valahol győztesnek éreztem magam. Magammal szemben biztos.
Szóval köszönöm sempai és kívánom, hogy egyszer legyen szerencséd neked is elindulni a jellemfejlődés fájdalmas és rögös útján! Azoknak pedig kitartást és mihamarabbi felépülést, akik a segítőid lesznek ebben!

2013.07.31. Molnár Zsolt